A nemzetegyesítés 1848-as programját sok tekintetben máig sem sikerült teljesíteni. Március 15-e kapcsán ezért nem feltétlenül a Klapka-induló vagy a huszárfelvonulások a leglényegesebbek, hanem az az egykori törekvés, amely a társadalom egészének a nemzetbe beemelését célozta, és ami így-úgy, de mindig elsikkadt. Márpedig az ebből fakadó düh és frusztráció vezetett el a Trianont követő, testvérgyűlöletből táplálkozó, lényegében polgárháborús évekhez, amelyek hatása máig érzékelhető, szörnyű alapképlete: barát vagy-e vagy ellenség, máig érvényesül a sokszor késhegyre menő vitákban, a társadalmi polarizációban – emlékeztet interjúalanyunk, Hatos Pál történész.
A neves szakember Hideg polgárháború címmel legutóbb megjelent könyvében így fogalmaz: „Trianont korszakválasztónak tekinti minden emlékező, de az ország szétdarabolásának … fájdalmas emlékezete eltakar más, mélyebb, ekkoriban megnyíló vagy szakadékká mélyülő és tartósnak bizonyuló törésvonalakat. A nemzet körében lezajlott családon belüli erőszakot, melynek traumatikus emlékezete, ellentétben a trianoni fájdalommal, ma is rejtekezik, ma sem találja meg a könnyeit. Trianon emlékoszlopaitól nem látszik, hogy a 400 év után újra függetlenné lett Magyarországot egyéb módon is szétszabdalták, megcsonkították belső konfliktusai… Mindez ma is velünk van abban a »hideg polgárháborúban«, amelynek mentális keretei 1918 ősze és 1922 tavasza között kristályosodtak ki.“
Nos, erre a néhány évre vet világosságot új kötetében a szerző, vele beszélgetett Rácz Vince egyebek mellett arról, miért lelhette Csonka-Magyarország saját további öncsonkításában örömét, amikor a polgár már nem polgártárs volt többé, „hanem vagy barát vagy álruhába bújt bomlasztó ellenség“.
