Az 1945 utáni csehszlovák rendezés a közép-európai magyarság egyik legsúlyosabb kollektív traumáját hozta: a Beneš-dekrétumok nyomán megindult kitelepítési hullám és a magyar–csehszlovák lakosságcsere közel kétszázezer embert érintett.
A párizsi békekonferencián (1946) a csehszlovák diplomácia a győztes hatalom politikai tőkéjével érvelt a kollektív bűnösség elve mellett, miközben a vesztes Magyarország mozgástere minimális volt. A nagyhatalmak — köztük Nagy-Britannia és az Egyesült Államok — fenntartásokkal kezelték az etnikai alapú kitelepítés gondolatát, de Csehszlovákia demokratikus presztízse és a szovjet nyomás felülírta ezeket az aggályokat.
A csehszlovákiai magyarok egy része reszlovakizációval, azaz szlovák eredetének hivatalos vállalásával próbált mentesülni — ez egyéni szinten részleges megoldást kínált, közösségi szinten azonban asszimilációs nyomást jelentett, nem valódi alternatívát. Akiknek partizánmúltjuk vagy antifasiszta igazolásuk volt, azok kérhettek mentesítést — de ez a közösség elenyésző hányadát érintette.
A valódi mozgástér kérdése így elválaszthatatlan a nagyhatalmi konstellációtól: más döntés csak más nemzetközi feltételek mellett születhetett volna — ez pedig 1945 tavaszán már nem volt a közösség kezében.
A téma részleteiről Angyal Béla történészt és néprajzkutatót faggattul, de szót ejtünk a magyar kisebbség és a nagyhatalmak viszonyáról is. Az interjút Köteles Szabolcs készítette.
